Keselyűk
A gyászoló rokonok
még abban az órában
átforgatták a lakást,
a vetett ágyat összetúrták
és felszabdalták a vánkost.
Minden más
egy dobozba került,
abban őrzöm tovább
a rossz zsebórát
és egy levelet:
ükapám előre megírta neki,
hogy ez lesz,
de ő senkire sem hallgatott,
ha nem kértünk többet
a húsból, akkor is kaptunk
egy még nagyobb szeletet.
Három generációt hizlalt fel
a remény, hogy örökké jóllakat,
táskaszám hordta át a határon
a kávét, a cukrot, a vajat,
mígnem életének
kilencvenkettedik évében,
a Ringről hazafelé menet,
belátta, hogy nagy lett a jólét,
és többet már nem tehet,
szidta a kormányt,
ahogy mindig,
az eurót, a papokat,
végállomásig ment
a negyvenhatossal,
leszállt és ott maradt.
Nem voltam jobb
a többi keselyűnél,
de elértem vele
az utolsó villamost.
Ketten utaztunk rajta
egy szakadt dobozzal.
Távolról figyeljük,
hogy mihez kezdenek most.
Romlott víz
Egy napon dögszagra
ébredtünk –
sirályok köröztek a tó fölött,
mert rothadni kezdtek a pontyok,
amiket éjszaka vetett partra
a romlott víz.
Híre ment,
hogy a mérgezést
a sörgyár okozta:
leengedés után
ászokos üvegek borították
a medret –
az emberi környezet
hirtelen megromlásáért
mindig is az alkoholt terhelte
a felelősség.
És a lázadókat,
akik szembe köpték
a hiánygazdaságot,
mikor a nyolcvanas évek végén
a tóba gurítottak
egy működő trabantot.
És a horgászokat,
akik vasárnaponként
kukoricakeverékkel töltötték meg
sárga festékesvödreiket,
de a tópartról mindig
üres kézzel távoztak.
És a rossz magaviseletű tanulókat,
akik hiába menekültek, ha intőt kaptak,
a fűzfák között is utolérte őket
anyjuk tomboló haragja.
Vajon mit találnának a fejemben,
ha egyszer leeresztenék
az emlékeimet?
Benne lenne-e
öregapám trabantja,
apám horgászfelszerelése,
és az ellenőrzőkönyvem,
amit az ötödik intő után
a tóparton veszítettem el
véletlenül?
Borítófotó: KULTer.hu
